Hogy is volt…?

Így visszagondolva, az egész hetem egy hatalmas rohanás volt. Kezdve azzal, hogy már az első nap sikerült elkésnem. Negyed órával korábban keltem, hogy elkészüljek, és még így is elkéstem. Amikor berontottam a terembe, már mindenki bent ült. Keresnem kellett egy helyet, de már nem volt sehol. Mivel az elmúlt egy év alatt nem igazán lettek barátaim, már csak egy hely volt szabadon, egy olyan ember mellett, akit nem is ismertem. Amikor beléptem a terembe, rám dörrent a rettegett ofőnk hangja:

- Halasi Alexandra! Hogy lehet az, hogy már az első nap elkésel? – kérdezte. Páran vigyorogva figyelték a jelenetet, de a többség nyitott szemmel aludt. Gondolom, az ofőm ugyanazt a szöveget mondta, mint a múlt évben.

- Elnézést, én csak… - kezdtem, de közbevágott.

- Persze, te mindig csak… na, indíts! – tapsolt. – Vagy egész nap itt akarsz még állni? – kérdezte, de én már úton voltam az egyetlen szabad hely felé.

- Hello! – suttogtam a padtársamnak, aki továbbra is szótlanul üldögél mellettem. De abban igazam volt, hogy mit mondott az ofőm, mielőtt beléptem, ugyanis folytatta. Én meg csatlakoztam azokhoz az osztálytársaimhoz, akik nyitott szemmel aludtak.

 Szünetben újra megpróbáltam beszélni szótlan padtársammal, aki ezúttal meg is szólalt! De csak annyit kérdezett, miközben hátrafordult hozzá az előtte ülő lány is, aki szintén új volt.

- Öhm… Nem tudod véletlenül, hogy kinek van az osztályból valamilyen… furcsa... sebe? – kérdezte végül.

- Miért? –kérdeztem vissza.

- Hát… Tudod, anyukám megismerkedett az anyukájával, és… valamit oda kéne adnom neki, és azt mondta az anyukája, hogy… erről fel fogom ismerni… - dadogott össze-vissza. Megsajnáltam, és feltűrtem kedvenc, fekete felsőm ujját.

- Erre gondolsz? – kérdeztem a hatágú csillag alakú hegre mutatva a karomon.

- Te vagy az? – kerekedett el mindkettejük szeme.

- Igen. És? Az én nevemet már tudjátok. Elmondjátok a tietekét is? – tártam szét a karom, látva, hogy nem teljesen értik mi a bajom.

- Ja! Persze! – nevetett fel a fekete hajú lány, akinek szinte már világoskék szemei voltak. Ő volt az én padtársam. – Én Bori vagyok, ő pedig – mutatott rá a szőke lányra, aki eddig meg se szólalt – Barbi.

- Oké. – bólintottam. – Körbevezesselek titeket? – kérdeztem, mire azonnal felálltak. Mindannyian tudtuk, hogy csak az első elhagyatott helyre fogunk eljutni. Ahogy elindultunk kifelé, az egyik agyhalott osztálytársunk utánam kiáltott:

- Na, mi van, Szandi, máris felszedtél két nyomit? – üvöltött utánam.

- Fogd be, Levi! – ráztam meg a fejem, még mielőtt kiléptem volna az ajtón. A lányokkal egyből a mosdóig mentünk, és, mivel ott nem találtunk senkit, bementünk. Első kérdésünk egymáshoz normális esetben az lett volna, hogy Bori megkérdezi, hogy honnan van a sebem. Csakhogy ez nem volt normális eset. Mindannyian tudtuk, hogy miért van az a heg a felkaromon. Engem viszont az érdekelt, hogy nekik hol, és milyen hegük van. A két lány kérdés nélkül mutatta meg. Barbi félrehúzta leomló szőke hajzuhatagát, és megmutatta a nyakán lévő szimpla, kereszt alakú hegét, míg Bori levette a bal cipőjét, és a lábfején lévő heget mutatta meg. Sokáig gondolkoztam azon, hogy pontosan mit is ábrázol a heg, de végül maga a seb tulajdonosa segített ki.

- Angyalszárny. – mondta, csak úgy mellékesen. A következő kérdésemre már bonyolultabb volt a válasz.

- És mi a képességetek? – kérdeztem. Bori egyből válaszolt:

- Tudom mozgatni a tárgyakat. – csodálkozó arcomat látva meg is mutatta. Először a szappan repült felém fejmagasságban, aztán egy wc papír guriga, és sorban és egyre gyorsabb egymás utánban a tárgyak. Amikor egy felém repülő valami elől hajoltam el, észrevettem, hogy öt perce becsöngettek.

- Elég! – tettem fel a kezem. – Rohanjunk! Csöngettek! – pont a tanár előtt estünk be a németórára. Már csak egy hely volt üresen, azaz egy sor hely, benne három székkel. Egyből leültünk. A tanár azonban csak prédikálni kezdett-

- Lányok, már az első nap elkésni? Legalább ma figyelnétek jobban!

- Elnézést, tanárnő, mosdóban voltunk… - kezdtem, felkészülve a magyarázkodásra. De a tanárnő megenyhült, és csak ennyit mondott:

- Rendben, akkor kezdjük: mindenki mondja el a szünetét, természetesen németül. – leültünk a szabad helyre, és hátrafordultunk. Az a-sok ültek mögöttünk, és érdeklődve figyeltek. Ők voltak még a suliban, akik olyanok voltak, mint mi. Balázs és Viktor, a két leghelyesebb srác az évfolyamunkban: minden lány utánuk sóhajtozik. Nem értem, hogy mi ez a hatalmas felhajtás körülöttük, és szerintem őket se nagyon érdekli, mert kiképzésre kell járniuk, és az minden idejüket elveszi. Nekem is kéne, csak hát… Nekem még nincs meg a képességem. Ez az, amit a lányok se tudnak. Már tizenöt vagyok, és most lesz a szülinapom, egy hónap múlva, és akkor tizenhat leszek. És tizenhat éves korig mindenkinek előjön a képessége. Kezdem úgy gondolni, hogy az a csillag, ami a karomon van, csak egy nagy átverés. A húgom bezzeg még csak tizenkettő, és mégis: már gond nélkül repked ide-oda. Igazságtalan az élet. Töprengésemből a tanárnő hangja riasztott fel.

- Szandi! Megismételnéd?

- Elnézést, én… - dadogtam, ő pedig bevágott egy egyest. Az első nap. Au. A következő néhány nap ugyanígy telt, mi együtt lógtunk, és megtudtam, hogy Barbinak sincs képessége, pedig jövő héten lesz a szülinapja. Hát, jó. Elmondtam nekik, hogy Balázséknak is van képességük, de hogy mi, azt nem sikerült kideríteni. Péntek délutánra áthívtam őket, mármint a két lányt. Egy hét alatt eljutottunk odáig, hogy nem csak úgy kezeljük egymást, mint akik ugyanazon „faj” tagjai, vagy, hogy mindannyian valamilyen mutációval rendelkezünk, hanem, bár van az előzőkben egy kis igazság, mint barátok.

***­­­

Péntek délután viszont… Amikor ajtót nyitottam, azt láttam, hogy két személlyel több áll az ajtóban. Elkerekedett szemmel néztem Borira, aki szemlátomást élvezte a helyzetet.

- Öhm… Gyertek be. – tártam ki az ajtót. Befelé menet Bori odasúgta nekem:

- Ne szólj semmit. Ők Barbi születésnapi ajándéka.

- De hát… A szülinapja csak holnap lesz.

- És? – nézett a szemembe. – Addig elő fog jönni a képessége? Szerintem a múltjával van valami. Viktor pedig megnézi.

- Ez a… - kezdtem döbbenten, de megállított.

- Igen. Ez az ő képessége.